Nem egészen egy évtizeddel később ugyanezek a közgazdászok, Teng védőszárnyai alatt prímszerephez jutottak, rokonszenveiket valorizálni lehetett volna. De ez egyszerűen nem adatott meg. Nem rajtuk múlt.)

A 80-as évek második felére tovább mélyült az a bizonyos paradoxon. A gorbacsovi Szovjetunió fellazította egész politikai rendszerét, volt glasznoszty és peresztrojka – de mindez a szovjet gazdaságnak a brezsnyevi időkben kialakult válságát nem enyhítette, hanem súlyosbította. Teng Hsziao-ping Kínájában eközben – a szó politikai értelmében – egy kicsit se lazult a pártállami rendszer, sőt a Gorbacsov mintáját követő politikusok (Hu Jao-pang, Csao Ce-jang) a süllyesztőbe kerültek. Viszont a gazdasági csoda egyre nyilvánvalóbb eredményeket hozott.

Ebben az időszakban került napirendre a szovjet–kínai kapcsolatok negyedszázada esedékes normalizálása, s ennek „árnyékában” a kisebb szocialista országok Gorbacsovtól kapott függetlenségének „kínaira fordítása”. Ezzel leginkább Magyarország sietett: Kádár János, mindenki mást megelőzve 1987 nyarán elzarándokolt Kínába, s helyrehozta azt, amit helyrehozni lehetett. Későn. Ezúttal azért késtük le a vonatot, mert a rendszerváltozás előszelei fújtak. S azt kell mondanom, minél inkább lendületbe jöttek Közép- és Kelet-Európában azok az erők, amelyek a rendszerváltozást véghezvitték, annál kevésbé látszott fontosnak az összeomló szovjet birodalomhoz és a vaskezu kínai kommunistákhoz fuződő viszony fejlesztése. Sőt. Ez idővel nem, hogy fontos nem volt, egyszerűen lekerült a napirendről.

A rendszerváltozás körüli évekből nem emlékszem egyetlen olyan közép- és kelet-európai politikusra, akinek határozott jövőképe lett volna arról, hogy az integrációs politika (NATO, Európai Unió) mellett, ha nem épp annak a „farvizén” milyen helyet és szerepet szánunk a világ két – részben területre, részben lélekszámra nézve – legnagyobb hatalmának?

A szegények luxusában éltünk. Alig vártuk, hogy megszabaduljunk az oroszoktól; Kína meg túl távoli és „túl kommunista” volt ahhoz beépülhessen bármilyen stratégiába. S mint előírásszeruen lenni szokott, megint lemaradtunk a vonatról. Az orosz piac például szinte tökéletesen elveszett Magyarország számára, holott egy Ikarusz busz, egy Glóbusz konzerv emblematikus tárgy volt évtizedeken át minden szovjet fogyasztó számára. Hiába tolongtak a nyugati partnerek, kereskedők az orosz piacon, a magyar „stratégák” oda se néztek. Kínára meg még kevésbé, holott arrafelé a tolongás az orosznak sokszorosa volt. Az elmúlt fél évtizedben a magyar politika majdnem „lenullázta” Oroszországot és Kínát. Előbbivel kapcsolatban a hivatalos politika érzelmi töltése az utálat és a közöny között oszcillált; utóbbival kapcsolatban inkább a közönyt nyugtáznám.

2002 tavaszára, amikor szocialista-szabaddemokrata koalíció került hatalomra Magyarországon, kiderült, hogy nincsen „keleti politikánk”, csak nyugati. Ez a felismerés annál is fájdalmasabb volt, mert a nyugat-európai recesszió gazdasági terheit éppenséggel enyhíteni lehetett volna keleti kapcsolataink élénkítésével – ha lettek volna ilyenek. Nem voltak. Medgyessy Péter miniszterelnöknek tehát csak tüzet sikerült oltania, amikor egy moszkvai és egy pekingi látogatással hozzálátott a felhalmozódott deficit leépítéséhez. Tudjuk azonban: a tuz eloltásától az építkezésig eltelik bizonyos idő. Ez még nem a történet vége, csak az eleje.