SZEPTEMBER
    
Nézőpont
A Föld körül
Fókuszban Hollandia
Egyenes beszéd
Látószög
Befektetések
Impresszum
Archívum
Best of Budapest
Budapest Week
International Events
Add to Favourites
Send it to Your Friend
 
 
 
 
Az 50. Velencei Biennálé:
A művészet és a politika keringője
 
 


A hőség tikkasztó, a levegő páratartalma pedig elviselhetetlen volt, de annyira nem, hogy kedvét szegje a világ minden szegletéből érkező művészeknek, akik a Serenissima magával ragadó parkjában gyűltek össze. A Velencei Biennálé kétévente nyújt lehetőséget hatvan ország alkotóinak; de nem csupán művészeti vagy kulturális rendezvény, hanem jóval több annál, politikai és társadalmi esemény is egyben.


Ebben az évben a biennálé, amely a „kiállítások Mekkájaként” hirdette magát, ötvenedik alkalommal nyílt meg a közönség előtt. Ennek dacára júniusban, a hivatalos megnyitó idején a kritikusok véleménye inkább megosztottságot mutatott, és a látogatók is jobbára csalódottnak tűntek.

A Velencei Biennálé, mely a világ legnagyobb kortárs művészeti kiállítása, június 12-e óta fogadja az érdeklődőket, Álmok és ütközések: A néző diktatúrája címmel. Francesco Bonami igazgató a rendezvény félcentenáriumának alkalmából arra akarta a művészeti alkotómunkát felhasználni, hogy felhívja a figyelmet a háború, az erőszak és a diszkrimináció abszurditására. Röviden, olyan álmok megteremtését tuzte ki célul, amelyekkel küzdeni lehet a világban dúló konfliktusok ellen, a Biennálét alkalmazva szimbolikus ütközési felületként, mely egyszerre lehet a megoldások létrehozója és katalizátora azáltal, hogy egy utcába tereli a sokszerűséget, a sokszínűséget és az ellentmondást. A kaland meglehetősen kockázatosnak bizonyult: számos álpolitikai incidens, tiltakozó megmozdulás, korrupciós pletyka és főként a címben megidézett nézők általános elégedetlensége kísérte az eseményt.

A kiállítás legfontosabb részében, a nemzeti pavilonok kertjében üzenetek közvetítésére van lehetőség. Nemzeti jelenlétével minden ország igyekszik kitunni, megkülönböztetni magát a többiektől és ha lehet, elvinni az Arany Oroszlánt. A hatvan résztvevő ország közül egyeseknek állandó pavilonjuk van a kertben, mások Velence szép palotáiban ütöttek tanyát.
Idén a legnépszerűbb kiállító országok Nagy-Britannia Chris Ofili óriási festményeivel, amelyek a pánafrikai zászló színeiből építkeznek, az Egyesült Államok Fred Wilson Mór-történeteivel, Dánia Olafur Eliason hatalmas kaleidoszkópjaival, Kanada Jana Sterbak kutyafilmjével – mely iránt a pavilon előtt „beépített” sorbanállók keltették az érdeklődést –, végül Luxemburg, az Arany Oroszlán nyertese, Szu Mei Ce színekben gazdag filmjével. A felsorolás korántsem teljes, más kiállítók is bőven adtak témát a kritikusoknak és az elemzőknek.


A magyar pavilonban a Kis Varsó művészcsoport műve nagy visszhangot keltett. A művészek munkájukhoz egy rövidfilm forgatásának idejére kölcsönvették Nefertiti királyné 3300 évvel ezelőtt készült mellszobrát, amelyet a berlini Egyiptomi Múzeumban őriznek. A mellszobrot bronztestre helyezték. A végeredmény egy kisfilm lett, amely egy vadonatúj Nefertitit mutat be, és amely a biennálé hivatalos magyar produkciója.

A művészet ugyanakkor a nemzeti büszkeség próbatétele is lehet: amiről a berlini múzeum igazgatója mint igazi kortárs mualkotásról beszélt, amely tiszteleg Nefertiti királyné előtt, az Kairó hivatalos képviselőinek szemében az iszlám erkölcs és az egyiptomi örökség tudatos megsértése volt. Ez az incidens olyan felbolydulást okozott, hogy az egyiptomi kulturális miniszter, Faruk Hoszni elítélte a magyar művészeket, etikátlannak minősítve az alkotást, és a külügyminisztérium részéről hivatalos lépéseket sürgetett. A művészet és a politika találkozása ezúttal diplomáciai félreértéseket és zajos sajtóbotrányt szült.

Nefertiti teste: Magyarország a biennálén
Idén mindössze egyetlen alkotás, a Kis Varsó művészcsoport szobra került az Álmok és konfliktusok tematikát vizsgáló 50. Velencei Képzőművészeti Biennálé Magyar Pavilonjába. A két, harmincas évei elején járó képzőművészt, Gálik Andrást és Havas Bálintot magába foglaló formáció a berlini Charlottenburg Múzeumban őrzött, talán az egész világon legismertebb óegyiptomi alkotás, Nefertiti fáraónő büsztje modern kiegészítésére tett kísérletet.

A vállalkozást, a kiállítás létrejöttét magánmecénások mellett a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 63 millió forinttal támogatta. A két magyar művész a világ egyik legjelentősebb óegyiptomi gyujteményével rendelkező múzeum munkatársait és hazai egyiptológusokat is bevont vállalkozásába.

Havas és Gálik a szobron, Nefertiti testén a budapesti Divatcsarnok évek óta üresen álló – a Kincstári Vagyoni Igazgatóság által a kiállítás előkészítésére és dokumentálására februártól kölcsön adott – impozáns épületében kialakított muteremben dolgozott. Munkájuk során az egyiptomi Amarna-kor talán legnagyszerubb alkotásának újraértelmezésére tettek kísérletet. A IV. Amenhotep fáraó feleségét ábrázoló, közel három és fél ezer éves agyag-gipsz szobor 1912-ben került elő, az egyik legrégebben élt, név szerint is ismert szobrász, Thotmesz műhelyének romjai közül.

Egyes vélekedések szerint a szobor nem önálló műalkotásnak, hanem mintadarabnak készült, mégpedig azért, hogy a fenséges asszonynak ne kelljen ismételten modellt ülnie az őt megörökítő művészek számára.

– A régiségből műtárgy lett, méghozzá híres műtárgy, az egész egyiptomi művészet egyik legismertebb példája. És emellett a szépség egy tiszta formájaként is híressé vált, hogy azután – mint az ideális szépség annyi más ikonja – másolatként, ékszerként, képeslapként, turisták szuvenírjeként, sőt reklámképként jelenjék meg. Nefertiti ma afféle kulturális sztár, amelyben a tárgy mindinkább eltűnt a feltételezett ideális szépség és a feltételezett jelentős személyiség mögött – véli Babarczy Eszter eszmetörténész, a projekt tanácsadója.

A biennálé magyar pavilonjában nem csak a szoborral találkozhatnak az oda ellátogatók. A kiállítótérben a fej és a test május végi, berlini találkozásának film- és fotódokumentációja is látható.

A hét évvel ezelőtt alakult Kis Varsó csoport alkotásai megtalálhatók a MEO Kortárs művészeti Gyujteményben és a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet kollekciójában is.
     
A spanyol pavilonban más stratégiához folyamodtak, mégpedig a szelektív művészet taktikájához. Santiago Sierra gesztusértéku alkotása egyesek szerint inkább a „statement”, mint a művészet kategóriájába tartozik. Sierra egy téglafalat épített néhány centiméterre a spanyol pavilon bejáratától. „Ebben az évben a spanyol pavilon nem látogatható… hacsak nincs az embernél spanyol útlevél.” Világos állásfoglalás Aznar és nagy barátja, Bush bevándorláspolitikája ellen. Sierra installációját lehetetlen figyelmen kívül hagyni.

Még ha nem is nyerte el az Arany Oroszlánt, az izraeli pavilon méltán pályázhatott volna a közönségdíjra. Michal Rovner vegyes érzelmekkel viszonyult hazája képviseletéhez a Biennálén: nagy szerénységről téve tanúbizonyságot felajánlotta egy palesztin művésznek a pavilon megosztását, ám álmának megvalósítása elbukott a palesztin hatóságok ellenállásán. Az egyedül dolgozó Rovner végül egy videoinstallációt készített, amely a tömegkultúra, az egyéniség, a tudomány és az erkölcs kérdéseit feszegeti.
     
A műalkotás rámutat az értékrendünk és fennmaradásunk alapvető követelményei között feszülő ellentmondásra. A Velencei művészeti Biennálé alkalmat ad radikálisabb tiltakozó gesztusoknak, sőt olykor fájdalmas áldozatoknak is. Idén a venezuelai művész, Pedro Moral, országának hivatalos képviselője inkább a hallgatást választotta, ezzel is tiltakozva hazájának politikája ellen. Így tehát a pavilon novemberig zárva tart.
     
Habár az üzenet legtöbbször eljut a közönséghez, előfordul, hogy néha elvész az alkotások és a nézők tömegében. Az ötvenedik Velencei Biennálé több mint háromszáz mualkotást mutat be tizenkét helyszínen, szétszórva a város különböző pontjain. Az Arsenale-ban, a hatalmas, galériává alakított régi gyárüzemben rendszerint nemzetközi tárlat látható, amelyet az igazgató, a kiállítás fő szervezője dirigál. Ezúttal azonban Francesco Bonami új szerkezetet adott a kiállításnak.
 
  A Velencei Biennálé rövid története
A több mint százéves múltra visszatekintő Velencei Biennálé igazi kulturális nagyüzemmé nőtte ki magát. A történet 1895-ben kezdődött, az első kiállítással. A központi helyszínen, a Castello kertjében ma az állandó nemzeti pavilonok mintegy harminc ország képviseletét biztosítják. Az építményeket világhíru építészek tervezték; az adott országok művészei kétévente itt mutatják be alkotásaikat. A harmincas években a biennálé kiszélesítette kínálatát, és film-, tánc-, színház- és zenei fesztiválokkal gazdagította programját. Ekkor alakult át afféle multidiszciplináris kulturális vállalkozássá, a kortárs művészetek boszorkánykonyhájává, amely bemutatja a világ közönségének a legígéretesebb tehetségeket. Az 1964-es biennálé például a pop art európai megismertetését szolgálta. Manapság a biennálé hat tevékenységi körben muködik, miután 1980-tól építészeti kiállítások is bekerültek a programba.
 
 
     
Teret engedve a demokráciának úgy döntött, hogy nyolc alcsoportra osztva a kiállítást rábízza azokat az ifjú nemzedék avantgard szemléletu kiállításszervezőire. Összesen tizenkét fiatal dolgozott, ki-ki a maga módján, hogy bemutassa az emberiség legégetőbb problémáit, a rejtőzködés, a tagolódás, az egyéni rendszerek, a veszélyzónák, a válságstruktúrák, a kortárs arab ábrázolás, a megváltozott mindennapok és az utópia témáin keresztül.
     
Néhány figyelemre méltó alkotástól eltekintve azt mondhatjuk, hogy a kiállítás túl sok alapkérdést vet fel és túl sok egyéni küzdelmet mutat be, ezért leginkább teljesen kaotikus benyomást kelt. Egyes vélemények szerint az, ami a „néző diktatúráját” lenne hivatott ábrázolni, áldozatául esett a művészek zsarnokságának.
     
A Velencei Biennálé nem csupán a művészetről szól, a rendezvényt mélyen átszövi a politika is. A megnyitó napjaiban általában hatalmas társasági rendezvényre emlékeztet, ahol a koktélok, a pletykák és a meghívók töltik ki a beszélgetéseket. Aki számít, ott van: nemzetközi híru művészek, sok nyelven beszélő újságírók, sztárok Yoko Onótól ifjabb David Rockefellerig; három napon át a világ legfelkapottabb helyét úgy hívják: Velence.
     
Így aztán a máskor oly nyugodt város néhány napig elegáns és fontos emberektől, vastag pénztárcáktól, hivalkodó ruháktól és figyelemfelkeltő jelenségektől zajos. És mindez a művészet jegyében – vagy inkább a művészetet körülvevő csillogás farvizén?
Az ötvenedik alkalom után a Velencei Biennálé talán elérkezett ahhoz a ponthoz, hogy számvetést készítsenek róla. Ahogy Fiachra Gibbons, a The Guardian munkatársa írta, ez a rendezvény a művészetnek olyan, mint a sportnak az Olimpiai játékok.

Ahogy a hajdan dicsőséges sportversenyek, a biennálé is ma a vagyon, a reklám, a nemzeti büszkeség és a pletykák találkozóhelye. És íme, visszajutunk az örök kérdéshez: mire is szolgál a művészet társadalmunkban? Kezdetben a biennálé laboratórium, művészeti kísérletek helyszíne volt, ami megmutatta a világnak a holnap művészetét. Ebben az évben Francesco Bonami talán túl nagyot akart lépni, hogy eljusson a művészettől a valóság, a világ, a társadalom és a politika egyfajta értelmezéséig.